előttünk az élet

Utálom a munkám. Minden bizonytalan, tétovázunk, hogyan tovább.. Hallom, ahogy a szüleim mászkálnak a fejem felett.

 És akkor most vegyük végig, hogy mi bajom lehet nekem? Hisz van munkám, van kedvesem, aki szeret. Előttünk az élet, fiatalok vagyunk, akadnak lehetőségek is. Igen, előttünk az élet! Van hol lakni, van autó, ami elvisz oda, ahol a világon a legjobb. Az edzéseimre.

 Tehát végignézve irigylésreméltó az életem. Akkor mégis miért keseredek el időről időre a végletekig?

Felhívott. Az új munka.. nem tudja.. kétségei vannak. Jó lesz ez? Valamit dolgozni kell. Feszült. Velem is az, pedig mennyire szeret.. még sosem szerettek így. Én is bizonytalan vagyok ettől, akkor hogyan lesz? Mikor költözhetünk el végre? Ennyiből még nem lehet. Neki is kell egy állás. Egy kis házat szeretnék. De hogy takarítanám? A lakással is alig bírok..

Edzés, munka, edzés, haza, vacsora, szerelem félálombam, alvás. Mindenem neki adnám. Minden időm, minden szerelmem. De nem tehetem, mert tehetséget és szenvedélyt kaptam valami iránt. Meg is magyarázom Lukács szavaival: "Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak." Máris nyugodt a lelkiismeretem.

2 hete beteg vagyok. Muszáj meggyógyulnom, mert rendesen kell edzenem. De ha meggyógyulok, menni kell dolgozni megint. És már sírok is.

Vissza a versemhez, az majd megnyugtat.

 Megbillented ujjad, s a puha semmi üvegtálba hull.

A száraz levélkék tüzes szemként égnek.

Rád bámulnak bűntudatot ébresztve,

s te beszívod újra ezt a gyilkos mérget, mert életed része.

Ezt tette veled, így rombol téged a szép természet,

hisz az ember az erdők s a lovak erejét

gyönge műanyagként roppantja szét.

Nem is igazi vers ez, mégis tetszik. 2 éve nem dohányzom. Mégis tisztán él bennem a kép, ahogy a rabja voltam. Egy beteg ember, egy ostoba kórral. Önsajnáló perceimben rabnak érzem magam megint. A szüleim, a főnököm, a párom, az edzőm és szenvedélyem rabja vagyok.

Nekem mi marad? És mit kezdenék vele, ha mind az enyém lenne?